Hajónapló A hajónaplóban az általunk fontosnak tartott cikkekbõl, elemzésekbõl válogatunk. A politológus kommunikál a tematizációról Sipos Balázs, mediakutato.hu, 2005 tavasz. Az 1990-es évek közepén kisebb vita zajlott a Politikatudományi Szemle hasábjain a politológia, a politikatudomány és a publicisztika kapcsolatáról, e kapcsolat hasznáról és káráról. Azokat, akik hozzászóltak a kérdéshez, hogy tudniillik ment-e elõbbre a tudomány a publicisztikai politológia által, az egyszerûség kedvéért három csoportba osztanám. Az elsõbe tartoznak azok, akik maguk is mûvelõi a politológiai publicisztikának. A másodikba azokat sorolnám, akik irigyek politológus kollégáik úgynevezett sikereire, azaz nyilvános szerepléseire. A hozzászólók harmadik csoportjába tartozók számára ez a kérdés egy volt a tudományos témák közül, pontosabban egy olyan terület, amelyhez hasonlóval tudományos kutatásaik során már foglalkoztak. Dolgozatomban arra törekszem, hogy miután kipróbáltam az elsõ két kategóriát, a harmadikban is bizonyítsak. Azaz a publicisztikai politológia mûvelése és az irigykedés után szemügyre vegyem kutatási témám, a politikai újságírás egy határkérdését: nevezetesen azt, hogy miként kommunikál a politológus a tematizációról a médiában. E bevezetést csak részben szántam tréfának. Részben saját pozíciómat próbáltam ilyen módon kijelölni, másként szólva: egy olyan pozíciót próbáltam elfoglalni, amely hitelesebbé teszi mondandómat. Mert mit is állítottam? Azt, hogy a kérdés szakértõje vagyok (van kutatási területem, és ez ráadásul a politikai újságírás), és azt, hogy két szerepet „belülrõl” is ismerek. Belátom: kicsit bonyolultabban jártam el, mint a publicisztikai politológia mûvelõi. õk egyszerûen foglalkozásuk, diplomájuk, tevékenységük, cégük megnevezésével próbálják azt elérni, hogy szövegeik hitelesnek tûnjenek. Mert mit ígér a politológus vagy a politikai elemzõ megnevezés fölött-alatt található szöveg? Azt, hogy „egyrészt a tudomány kategóriáit és megállapítását, másrészt szemléletmódját” érvényesítõ, ezek követelményeinek megfelelõ „lesz”, és azt, hogy hozzásegít egy-egy politikai probléma felismeréséhez, és segíti „a probléma megoldásához szükséges releváns felkészültség elérését” (Szabó, 2003: 184; Horányi, 2001: 22–23). Azaz tudományos segítséget nyújt a kívánatos politikai célok és a megvalósításukhoz szükséges eszközök megfontolt mérlegeléséhez (Kean, 1999: 25). A politológus és a média A politológus – és általánosabban: „a társadalmi tudományok mûvelõje” – tehát kitüntetett szereplõje a politikai nyilvánosságnak, hiszen elméletileg egy olyan nyelvet beszél, valamint olyan módszereket ismer és alkalmaz, amelyek biztosítják szövege rangját. Azt a rangot és megbecsülést, amelyet csak az „objektív” fogalma képes kifejezni. Az a fogalom, amelyre sokan ma is a valóság szinonimájaként gondolnak – míg mások a módszertani objektivitásban hisznek, és abban, hogy a „helyes” módszer és elmélet megválasztása a kutatók közösségének aktuális döntésétõl függ. Az utóbbi fölfogás „híveként” azt gondolom, hogy a kutató a kutatómunkájáról szóló beszámolót a különféle hitelesítõ eljárások segítségével fogadtatja el objektívnek. Ilyen eljárás többek között a hivatkozás, a lábjegyzet, a táblázat – és az akadémiai-egyetemi státus fölmutatása, valamint a sajátos fogalmak sajátos használata. Azaz ebben az értelemben „létezhet alapos, elméletileg megalapozott, elfogulatlan és kizárólag a tényekre figyelõ politikai elemzés” (Tóth & Török, 2002: 6), ám ennek minimális követelménye az objektivitás mint a tudományos közösség által elfogadott eljárás követése 1. Szabó Márton a bevezetõben említett vitához hozzászólva megkülönböztette a politika és a politizálás nyelvét, mondván: a politika nyelvét a politikusok és az újságírók, a politizálás nyelvét a politológusok és minden más megszólaló alakítja, és a kettõ együtt alkotja a „politikai nyelv”-et (Szabó, 2003: 180). A politikust és az újságírót összekapcsolja, hogy õk mind a ketten a „cselekvés nyelvét” beszélik, és „[õ]k képviselik a politikát” (Szabó, 2003: 183–184). És ez a helyzet akkor is, ha a publicisztikai politológia mûvelõje vagy egy politikus tanácsadója „beköltözik” egy szerkesztõségbe, és a politika nyelvét kezdi beszélni – a politizálás nyelve helyett. Az ilyen politológusok „mindenhez értenek”: az újságírók helyett írják az elemzéseket, továbbá „politikusok helyett vitatkoznak”, amikor „[s]zakértelmük helyett a nekik tulajdonított szakértelem által hitelesebbé tett véleményük kerül elõtérbe”. Amit fõznek, az „politológiai fast-food”: „három mondat itt, két mondat ott, felületes álszakértõi jelentés ebben az újságban, semmitmondó ugyanaz egy másikban, »lezsírozott« esti beszélgetés az egyik tévén, barátságos locsogás a másikon” (Petõcz, 2004: 8; vö. György, 2005: 28). Egy másik szakértõ szerint a politológus „vagyis a társadalmi tudományok mûvelõje és alkalmazója, igen fontos személyiség a szerkesztõségben. [...] õ a szerkesztõségi igazságszolgáltatás, aki ítélkezik elevenek és holtak, cselekedetek és mulasztások fölött.” A politológus „nagyképû legyen [...]. A beszéd legyen számára teljesen ismeretlen fogalom. [õ ugyanis] nem beszél, hanem kijelent, nem mond valamit, hanem nyilatkozik, nem állít, hanem enunciál. [...] Vagyis olyan fontoskodva állítsa a legközönségesebb együgyûségeket, hogy azok színarany bölcsességeknek lássanak. [...] mindenrõl a világon nyilatkozzék, akár kicsi a dolog, akár nagy, akár van valami köze hozzá, akár nincs, akár ért valamit hozzá, akár nem. Mert jól nézne ki a világ, ha például közhírré válnék, hogy [...] nem ért a bankkérdéshez. [...] [õ] pedig egyre nõ, egyre nõ az emberek szemében, amíg egy megközelíthetetlen bölcs lesz, aki szédítõ magasságokból néz le az emberiség bajaira” (Kálnoki, 1916: 72–75). E hosszabban idézett jellemzés egy neves magyar újságírótól származik – igaz, az 1910-es évekbõl. Ráadásul a szerzõ, Kálnoki Izidor valójában nem a politológusokról szólt, hanem a szociológusok közül a szerkesztõségi szociológusokról. Mit állítok tehát? Petõczcel és Kálnokival együtt azt, hogy a társadalmi tudományok mûvelõje akadémiai státusát felhasználva kommunikál a médiában, mindenrõl van véleménye, amely vagy direkt politikai vélemény vagy tudományosan megalapozottnak tûnõ kijelentés (például a nyelvhasználat, a mellékelt módszertani útmutató miatt). Ez utóbbit egy példán keresztül szeretném illusztrálni: azt próbálom bemutatni, hogy a politológus miként kommunikál a tematizációról a médiában. A média változó mértékû hatása A tematizáció fogalma „a politikai kommunikációra vonatkozó kutatás nagy része számára ismeretlen. Nem találjuk meg sem az angol, sem a francia kézikönyvekben” (Mazzoleni, 2002: 84–85). A német Thematisierung, az olasz tematizzazione, illetve a magyar tematizáció jelentése pedig eltér egymástól. A Thematisierung a napirend-kijelölés kifejezéssel rokonítható, a tematizzazione a napirendépítés kifejezésével (uo.), a tematizáció pedig – mint köztudomású – a politikai napirend meghatározására vonatkozó hazai kutatások kedvelt kifejezése. Ezek a vizsgálatok a média közönségre gyakorolt hatásának kimutatására irányulnak, és – Magyarországon – többnyire azt ígérik, hogy bemutatják: miként próbálják a politikusok (és csapataik) saját témáikat elfogadtatni a médiával és a választókkal (Lakner, 2004: 19), ezen keresztül pedig milyen módon gyakorolnak hatást a pártpreferenciákra. E hipotézis szerint az a sikeres politikus, aki eléri, hogy a pártja számára kedvezõ témákat a média nyilvánosan és vezetõ hírként tárgyalja, mert „egy nap vezetõ politikai hírei [...] lehetnek alkalmasak arra, hogy a pártpreferenciákra hatást gyakorolhassanak” (Török, 2004). Azaz: a politikusok formálják a média napirendjét, a média vezetõ hírei pedig alakítják-alakíthatják a közönség pártpreferenciáit. A politikai napirendre és annak hatásaira vonatkozó kutatások „eredeti” hipotézise ettõl némileg eltér. Az agenda setting, azaz a napirend-kijelölés azt „jelenti”: a média befolyást gyakorol a közönségre abban, hogy az miként észleli a társadalmi és a politikai témákat. Az agenda building, azaz a napirendépítés vagy másként: a szakpolitikai napirend kijelölésének (policy agenda setting) „folyamata ezzel szemben [...] a politikai tájékoztatásnak nem a közösségre, hanem a politikára és a politikusokra kifejtett hatását foglalja magában” (Mazzoleni, 2002: 85; Bayer, 1999: 245). A napirendkutatások ugyanis eredeti formájukban a politika tartalmi kérdéseivel is foglalkoznak. A politikai napirend ilyen vizsgálatai tehát sajátos médiahatás-vizsgálatok. Ebbõl következõen az alapvetõ kérdés az, hogy mit gondolunk: a média milyen és mekkora hatást gyakorol a közönségre? A szakirodalom a médiahatáskutatás- és a médiahatáselmélet-történetet négy szakaszra bontja. A századfordulótól az 1930-as évek végéig a kérdéssel foglalkozó kutatók többnyire azt az álláspontot képviselték, hogy a média mindenható. Miként 1931-ben egy propaganda-szakember fogalmazott: „csak a költségek szabnak határt annak, hogy akármilyen irányban, akármilyen témával kapcsolatban megfelelõ közvéleményt szállítsunk” (idézi Angelusz, 1995: 102). Ennek a véleménynek az alapja a behaviorizmus inger–válasz sémája, tehát az a föltételezés volt, hogy a médiától származó inger automatikusan a befogadó válaszát (például véleményváltozását) eredményezi. Azaz az olvasók, a rádióhallgatók stb. „belsõ folyamatainak szerepe nem jelentõs, a hatások szûrési mechanizmus nélkül, direkt módon befolyásolják a média közönségének viselkedését” (Babocsay, 2003: 55) 2. Az 1960-as évekig tartó második szakasz e teória tesztelésének a korszaka. Az ekkor végzett empirikus kutatások idõvel azt „bizonyították”, hogy „a tömegkommunikáció rendszerint nem a közönséghatások szükséges vagy elégséges oka, inkább közvetítõ tényezõk hálózatán át fejti ki hatását”. (E hipotézisek a média többlépcsõs hatását kimutató, még az 1940-es években elvégzett kutatások eredményeként alakultak ki.) A média tehát hat, de „a médiainger és a közönségválasz között nincs közvetlen vagy egyértelmû kapcsolat”. Az 1960-as évek újabb fordulatot hozott: ugyan már nem volt visszatérés a „nagyhatalmú média” koncepciójához, és a hatáskutatásokat végzõk már számoltak a közönség figyelmének minõségével, beállítottságával és motivációival, valamint a befogadás kontextusával (Klapper 1960: 5), de a televízió elterjedése, illetve az a hit, hogy „a médiának a kapitalista vagy bürokratikus államok érdekeit szolgáló erõs legitimáló és ellenõrzõ hatása” van, erõsen gyengítette a „nincs médiahatás” teóriát. A negyedik korszak a „szociális konstruktivista” szemlélet idõszaka. Eszerint egyrészt a média megkonstruálja a valóság képeit, másrészt a közönség alkotja meg saját képét a társadalmi valóságról és az abban elfoglalt helyérõl, harmadrészt a kettõ között folyamatos „egyezkedés” zajlik (a médiahatás-kutatás története leírásának alapja és az idézetek helye McQuail, 2003: 360–365; vö. Szecskõ 1994: 16–18). Ez azonban részben már a befogadáselméletek (történetének) kérdése. A hatáselméletek negyedik korszaka ugyanis – az újabb irodalom leírása szerint – egybeesett a recepcióelméletek elsõ generációjával, amely Stuart Hall 1974-es Kódolás és dekódolás a televíziós diskurzusban címû dolgozatával jelentkezett, az úgynevezett nyelvi fordulathoz kapcsolódott, és pontosan arra hívta (hívja) fel a figyelmet, hogy a közönség tagjai egymástól eltérõ módon fejtik meg a médiaüzeneteket – és így a vezetõ híreket is (Alasuutari, 1999: 4; Ruddock 2001: 123–126; vö. Morley, 1999; Jensen, 1999; Silverstone, 1999). Ugyanakkor az is tény, hogy az ehhez hasonló felfogást Wilbour Schramm már 1963-as összefoglaló munkájában az általános kommunikációelmélet egyik alapelvének nevezte (Schramm, 1963: 7–13). Az 1970-es évek e fordulataival egy idõben jelent meg Shaw és McCombs alapvetõ mûve a sajtó napirend-kijelölõ funkciójáról (1972), majd jó húsz évvel késõbb ennek az elméletnek a részben felülvizsgált és a korábbinál „nagyobb igényû” változata (1993). A szerzõk ekkor már nagyobb hatást tulajdonítottak a napirend-kijelölésnek, mint korábban. Elsõ munkájuk fõ állítása még az volt, hogy a média nem azt mondja meg, mit gondoljunk, hanem azt, hogy mirõl gondolkodjunk; utóbb ezt úgy egészítették ki, hogy a témák és értelmezési kereteik szelekciója együtt jelenti a napirend-kijelölést – azaz a média azt is meghatározza, meghatározhatja, hogy mirõl és miként gondolkodjunk. Ahogy McCombs fogalmazott 1997-ben: „A média valószínûleg nemcsak azt mondja meg, hogy mirõl gondolkodjunk, hanem azt is, hogy arról hogyan és miként vélekedjünk, meg talán még azt is, hogy mit tegyünk azzal kapcsolatban” (idézi Griffin, 2001: 348). A fenti korszakolás nemcsak azért fontos, mert eszerint a médiahatás-elméletek egymással is versengenek, hanem azért is, mert a tematizációval foglalkozó kutatók alkalmanként Walter Lippmann a „mindenható média” korszakában, pontosabban 1922-ben megjelent, A közvélemény címû könyvével (azt idézve) kezdik a tematizáció mint kutatási módszer leírását (Lakner, 2004: 19; Székely, 2003: 27), ám két dolgot figyelmen kívül hagynak. Egyrészt nem számolnak azzal, hogy e klasszikus mû megjelenése óta a mérési módszerek jelentõsen finomodtak, ami a több évtizedes teóriák pozícióira is hatással van. Másrészt Lippmann nemcsak arról írt, hogy a sajtó „fényszóró”, amely bizonyos témákra ráirányítja a közönség figyelmét, míg másokat sötétben hagy. Munkájában ugyanis azt is leszögezte, hogy „[a] külvilág nagy, tarka zsibongó kavargásából azt szedjük ki, amit kultúránk már meghatározott számunkra, és azt, amit kiszedünk, a kultúránk által számunkra sztereotipizált alakban vagyunk hajlamosak észlelni” (Lippmann, [1922] 1971: 90). És végül: mint A szabadság módszere címû, 1934-es könyve mutatja, Lippmann az amerikai politikai rendszer mûködési zavaraiból „indult ki”, és többek között a szabadság és a tömegvélemény ellentétével, annak veszélyeivel foglalkozott. Munkásságának értékét tehát erõsen befolyásolja könyveinek szövegkörnyezete . A napirend-kijelölés kutatása hazai adaptálásának második problémája az, hogy – az elemzések havonkénti publikálása által – a rövid távú hatások kimutatását ígéri, miközben e módszer „eredetileg” a hosszabb távú és közvetett hatások közé utalja a politikai napirendet. Ezzel függ össze az a (harmadik) probléma, hogy a média, a közönség és a politika napirendje közötti oksági kapcsolatot nehéz kimutatni. Például azért, mert a közönség tagjai egymástól is eltérõ értékeket tulajdoníthatnak az eseményeknek, a közönség „mint egész” pedig szintén más értékeket tulajdoníthat nekik, mint a média (McQuail, 2003: 391). Ennek egyik okára irányíthatja a figyelmet a hírérték és a becsült hírérték megkülönböztetése. A közönségen belüli eltéréseket pedig a befogadáselméletek magyarázzák – ezekre azonban a tematizáció vizsgálata során kevés figyelmet fordítanak kutatóink. Tematizáció és tartalomelemzés A hazai tematizációkutatások két fõ állítását úgy foglalhatjuk össze, hogy a média nem azt határozza meg, hogy mit gondoljon a közönség, hanem azt, hogy mirõl gondolkodjon, továbbá leírható, hogy adott téma milyen irányban befolyásolja a pártpreferenciákat. Kutatások bizonyították ugyanakkor, hogy „a médiahasználat sajátos, egyénenként eltérõ használati mintázatokat eredményez”, vannak szándékolatlan hatásai, és „a média csak korlátozottan befolyásol, mert a használat nagyban igazodik a [médiafogyasztó] már meglévõ elképzeléseihez, attitûdjeihez” (Babocsay, 2003: 59, 61). A befogadó választásban álló hatalma ugyanis azt is jelentheti, hogy nem veszi figyelembe azokat a híreket, amelyek véleményével ellentétesek. A napirendkutatásokkal kapcsolatos fontosabb problémákról Denis McQuail így ír: „A napirend-kijelölési hipotézis lényege [...] ahhoz nem elég, hogy oksági kapcsolatot mutassunk ki az ügyek különbözõ »napirendjei« között. Ehhez ismernünk kell a pártprogramok tartalmát, a programokra vonatkozó eredményeket (ha lehet, panelvizsgálati adatokkal), azt, hogyan változtak a vélemények a közönség egy-egy szegmensében, és szükség van a szóban forgó idõszakban a különbözõ témákra fordított médiafigyelmet mutató tartalomelemzésre, valamint a vizsgált közönség releváns médiahasználatának valamely mutatójára. Ilyen adatok ritkán születtek – vagy talán soha – egyidejûleg a napirend-kijelölési hipotézis alátámasztására. Minél inkább eltávolodunk attól az általános elképzeléstõl, hogy a média irányítja a figyelmet és formálja a gondolkodást, illetve minél inkább közeledünk konkrét esetek vizsgálata felé, annál bizonytalanabbá válik, hogy valóban vannak-e ilyen hatások” (McQuail, 2003: 391). A Magyarországon végzett kutatások szintén azt mutatják, hogy a média és a közönség napirendje között „nem lehet kimutatni oksági kapcsolatot”. Így például a Székely Mózes vezette kutatás szerint a hírmûsorok és a „felnõtt magyar lakosság által legfontosabbnak tartott” problémák között nincs direkt kapcsolat (Székely a hírmûsorok három hónapjának hatását vizsgálta: Székely, 2003), és ugyanezt látjuk Terestyéni Tamás egyik újabb tanulmányában is (Terestyéni, 2002: 89–110), miként a Medián 2003-as felmérése is eltérést mutatott ki a két napirend között (Karácsony & Csigó, 2003). Ezt a „problémát” a tematizációval foglalkozók természetesen ismerik, ám vizsgálataikat lényegében nem befolyásolja. Érvelésük szerint ugyanis „empirikus felmérések bizonyítják, hogy a közvélemény/közönség napirendje – azaz az emberek által fontosnak vélt kérdések struktúrája – gyakran jelentõs mértékben eltér a média napirendjének szerkezetétõl. Nemzetközi, elsõsorban amerikai tapasztalatok is mutatják azonban, hogy a modern politikában a tematizáció, a napirend kontrollálásának fontossága jelentõsen megnövekedett” (Tóth & Török, 2002: 10). A kutatási módszer leírásából az is kiderül, hogy valójában olyan tartalomelemzésrõl van szó, amely során csak a „valamelyik televíziós csatorna híradójában vezetõ hírként; valamelyik internetes hírlap nyitóoldalán és/vagy valamelyik országos napilap elsõ oldalán” szereplõ egységek kerülnek be a mintába. Ez viszont tovább növeli a távolságot a média és a közönség napirendje között, hiszen azt a feltételezést semmi sem támasztja alá, hogy csak az ilyen módon „meghatározott módszertan alapján vizsgált kérdések alkalmasak arra, hogy a pártpreferenciákra hatást gyakorolhassanak” (Tóth & Török, 2002: 11). Például azért, mert kimaradnak a vizsgálatból a magazin- és beszélgetõs mûsorok (így például „a politikus mint ember” jellegû miniszterelnöki fellépések), amelyek ugyancsak hatással lehetnek a pártpreferenciák módosulására, valamint kimaradnak többek között a bulvárújságok és a helyben igen olvasott regionális lapok. (Azaz a médiahatások nagyobb részének bemutatása is hiányzik.) A tematizációs kutatásokról szóló (például hírlapi) beszámolók éppen a hitelesítésüket célzó eljárások („módszertani” leírások, grafikonok stb.), illetve a politikusi teljesítmény mérhetõvé tételének ígérete miatt mégis objektívnak hathatnak. Vélhetõleg ezzel is összefügg a politikusok pár éve tartó igyekezete, hogy „tematizálják a közbeszédet” Irodalom Alasuutari, Pertti (1999) Introduction: Three Phases of Reception Studies. In: U. õ. (szerk.) Rethinking the Media Audience. The New Agenda. London–Thousand Oaks–New Delhi: Sage, 1–21. Angelusz Róbert (1995) Kommunikáló társadalom. Budapest: Ferenczy. Babocsay Ádám (2003) Médiakutatási paradigmák: a „tartalom és hatás” és a „használat és gratifikáció” kutatási irányzatok. Jel-Kép, 1. sz. 55–64. Bayer József ( 1999) A politikatudomány alapjai. Budapest: Napvilág. Griffin, Em (2001) Bevezetés a kommunikációelméletbe. Budapest: Harmat. György Péter (2205) Kvartett kvartett. Élet és Irodalom, január 28. Horányi Özséb (2001) A kommunikációról. In: Béres István & Horányi Özséb (szerk.) Társadalmi kommunikáció. Budapest: Osiris, 22–34. Jensen, Klaus Bruhn (1999) Befogadásvizsgálatok: a jelentés társadalmi természete. Replika, 38. sz. 55–62. Kálnoki Izidor (1916) Újságíró-iskola. Budapest. Karácsony Gergely & Csigó Péter (2003) Napirend a médiában, a közvéleményben. Medián-elemzés a nyári politikai fordulatról. Népszabadság, szeptember 18. Kean, John (1999) Média és demokrácia. Budapest: Helikon. Klapper, Joseph (1960) The Effects of Mass Communication. New York: Free Press Krumbach, Josef H. (1935) Grundfragen der Publizistik. Die Wesenselemente des publizistischen Prozesses seine Mittel und Ergebnisse. Berlin. Lakner Zoltán (2004) Tematizálás. Amirõl beszélnek. 168 Óra, szeptember 30. Lippmann, Walter (1934) The Method of Freedom. New York: Macmillan. Lippmann, Walter (1971) A közvélemény. Budapest: Tömegkommunikációs Kutatóközpont. Mazzoleni, Gianpietro (2002) Politikai kommunikáció. Budapest: Osiris. McQuail, Denis (2003) A tömegkommunikáció elmélete. Budapest: Osiris. Morley, David (1999) A Nationwide nézõi, avagy hogyan értelmezzük a televíziózást. Replika, 38. sz. 29–53. Paczolay Péter & Szabó Máté (1996) A politikatudomány kialakulása. A politikaelmélet története az ókortól a huszadik századig. Budapest: Korona. Petõcz György (2004) Politológusok kora. Élet és Irodalom, március 12. Pléh Csaba (1992) Pszichológiatörténet. A modern pszichológia kialakulása. (2. kiadás.) Budapest: Gondolat. Ruddock, Andy (2001) Understanding Audiences. Theory and Method. London & Thousand Oaks & New Delhi: Sage. Schramm, Wilbour (1963) Communication Research in the United States. In: Uõ. (szerk.): The Science of Human Communication. New York & London: Basic Books, 1–16. Shaw, Donald L. & McCombs, Maxwell E. (1972) The agenda-setting function of the press. Public Opinion Quarterly, 36. sz. 176–187. Shaw, Donald L. & McCombs, Maxwell E. (1993) The evolution of agenda-setting theory: 25 years in the market-place of ideas. Journal of Communication, 43. sz. 58–66. Silverstone, Roger (1999) A közönségrõl. Replika, 38. sz. 63–87. Szabó Márton (2003) A diszkurzív politikatudomány alapjai. Budapest: L'Harmattan. Szecskõ Tamás (1994) A tömegkommunikáció társadalmi hatásai. Bevezetés a tömegkommunikáció szociológiájába. Budapest: Oktatáskutató Intézet. Székely Mózes (2003) A média hatása a világproblémák értelmezésére a közgondolkodásban. A tematizálás és a közvélemény alakulásának lehetséges viszonyrendszere. Jel-Kép, 4. sz. 27–45. Terestyéni Tamás (2002) Napirendek a televíziós tájékoztatásban és a közgondolkodásban. In: U. õ. (szerk.) Magyarországi médiumok a közvélemény tükrében. Budapest: Országos Rádió és Televízió Testület, 89–115. Tóth Csaba & Török Gábor (2002) Politika és kommunikáció. A magyar politikai napirend témái a 2002-es választások elõtt. Budapest: Századvég. Tönnies, Ferdinnad (1922) Kritik der Öffentlichen Meinung. Berlin: Julius Springer. Török Gábor (2004) Kamatok és kormánypárti veszteségek. Magyar Hírlap, január 5. Sipos Balázs A politológus kommunikál a tematizációról, mediakutato.hu, 2005 tavasz.